A jelszavát emailben elküldtük.

Felvidékiként sok eltérést vélek felfedezni a szlovákiai és az anyaországi magyar közösség között. Hadd meséljek most egy kicsit erről.

A sok eltérés alatt persze nem csak a nyelvi különbségekre gondolok. Amik miatt még három év után is gyakran furcsán néznek rám az itteniek, én meg nem értem, hogy miért nem érti, mi az, amit nem ért, hisz nem tudatosítom, hogy az én nyelvem a jövevényszavak és jövevény kifejezések miatt egy picit tarkább, és néha kevésbé irodalmi, kevésbé érthető, mint az „itthoni”. Sokkal inkább gondolok a kulturális eltérésekre, amik érezhetően áthatják az embereket és valahogy zötyögősebbé teszik az itteni kapcsolatokat. Ez már a népesség méretének különbségéből is adódik, hisz a (legutóbbi népszámlálási adatok alapján) 460 ezres szlovákiai magyarság nagyságrendekkel kisebb, mint a majd’ 10 milliós magyarországi magyar lakosság. Nálunk (Szlovákiában) a hat lépés távolság sokszor inkább három lépés távolság. Mondhatni mindenki ismer mindenkit, és emiatt bensőségesebb az egész.

„Nálunk (Szlovákiában) a hat lépés távolság sokszor inkább három lépés távolság.”

Plusz ott a „külső nyomás”: az hogy kisebbség vagyunk. Össze kell tartanunk ahhoz, hogy érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, vagy néha csak azért is, hogy ne csorbítsák a jogainkat, és ugyanúgy teljes értékű polgárai lehessünk az országnak, mint a többség. Ez az, amitől örömet szerez, ha bemegyek egy üzletbe és magyarul köszönnek rám, vagy mikor egy ügyintézővel nehézkes szlovák nyelvű eszmecsere után rájövünk, hogy mindketten magyarok vagyunk és magyarul folytatjuk a beszélgetést; hasonló öröm, mint mikor külföldön, a bolygó másik felén találkozik az ember egy másik magyarral, és tud vele pár szót váltani arról, hogy milyen furcsa is itt külföldön minden.

„…hasonló öröm, mint mikor külföldön, a bolygó másik felén találkozik az ember egy másik magyarral…”

A legfőbb különbség, ami nekem szembeszökő, az az, hogy itt idegenként tekintenek az emberek egymásra. Nincs meg a „közös ügy”, ha úgy tetszik, nincs az a nyomás, ami összetart és összeköt. Belülről összefogni az embereket meg nagyon nehéz, és minél jobban erőlködnek egyesek, gyakran annál inkább az ellenkező hatást érik el. Emiatt pedig sokkalta ritkábban látom az emberek szemében azt a fényt megcsillanni, ami nálunk szinte mindennapos, itt viszont jóformán csak várótermekben, vizsgák előtt vagy esetleg az órák óta vesztegelő vonaton látok, hogy:

„Igen, helló, mi itt most ugyanazt a levet szívjuk.”