A jelszavát emailben elküldtük.

Egyszer minden egyetemista életében eljön a pillanat, amikor vizsgázni fog. Bármennyire is igyekszik az ember elkerülni, ha akarja, ha nem, előbb-utóbb bekövetkezik. Érdemes tehát kitárgyalni a témát.

Az érettségire négy évig készülhetsz és jó esetben minden tanárod azon igyekszik, hogy neked ez minél jobban sikerüljön. Az egyetemen fél éved van a vizsgáig, és az oktatók nem fognak a szádba rágni semmit. Magadnak kell megértened, magadnak kell megtanulnod, magadnak kell az oktató után menned, és megkérdezned amit nem értesz.

„Az egyetemen fél éved van a vizsgáig, és az oktatók nem fognak a szádba rágni semmit.”

Mindehhez hozzájön a hirtelen nyakadba szakadt szabadság. Messze nincs úgy beosztva az időd, mint korábban. Az óráid reggel nyolctól este nyolcig is eltarthatnak, köztük véletlenszerű szünetekkel. Eközben meg azt csinálsz, amit akarsz. Legtöbben ezt az időt elfecséreljük. A barátok, a bulik, az internet, akármilyen hobbifontosabb, mint a tanulás,  azonban a félév közepetáján illik rádöbbenni, hogy hoppá, itt vizsga is lesz ám. Ha erre nem jössz rá, akkor sem lehetetlen feladat mindent a félév végén kapkodva megcsinálni, de sok szenvedéstől kíméled meg magad, ha csak egy picit is belenézel időközben az anyagba, s gyakorlod a gyakorolnivalót.

Csak hogy tudd milyen az, ha nem, vagy csak nagyon keveset tanulsz bemutatnék pár vizsgával kapcsolatos, személyes tapasztalatot.

Sokszor van úgy, hogy a haverokkal az utolsó pillanatban kezdünk el tanulni. Értsd: a vizsga előtti este. Ez a legnagyobb szenvedés, ilyenkor hajnalig fenn maradunk, nem alusszuk ki magunkat, a tudásnak még leérnie sincs ideje. Mindig előjön a “bárcsak tegnap kezdtük volna el” gondolat, mert ha még az anyag sem nehéz, tényleg csak az a plusz egy nap hiányzik. Ezzel a módszerrel nem is marad meg úgy az egész, mintha előbb nekiálltunk volna. A lelkiismeretes emberek, gondolom, így tesznek. Nem igazán tudom, ritkán találkozom velük.

„…bárcsak tegnap kezdtük volna el…”

Ezután következik a vizsga maga. Megjelennek a kipihent-nyugodt arcok, a kialvatlan-ideges arcok és a kialvatlan-nyugodt arcok. Az utóbbi kombináció általában akkor fordul elő, mikor “majd mindjárt tanulok” állapotban van az ember egész este, s hajnali háromkor feladja az egészet, majd tanulás nélkül megy el vizsgázni. Ő az aki elhitte, hogy a részvétel a fontos. És ő az, akinek a kifejtős a rizsázós kérdés, a feleletválasztós pedig a tippelgetős kérdés. Sose lehet tudni, ugye.

„Bevonultok a terembe, mindenki leül egy tetszőleges helyre, bejön a vizsgáztató, mindenkit átültet egy másik helyre, majd szétosztja a lapokat és kezdődik a vizsga. Te álmosan megdörgölöd a szemedet, jobbra nézel, balra nézel, majd elolvasod az első kérdést és egy picit elmosolyodsz.”

A vizsga után következik az újabb próba: idegeskedünk, hogy mik is voltak a helyes válaszok. Vagy nem idegeskedünk. Az előbbi gyakoribb, bár van aki inkább kikaparja a szemét, semmint hogy “megbeszélje” a vizsgát. Miután mindenki kellőképp elbizonytalanodott, lenyugodnak a kedélyek, s indul a várakozás,ami mintha örökké tartana.

Végül mindenki megkapja a jegyét.

Ha jogosnak találod a kapott jegyet, pár pillanatra megnyugszol. Aztán eszedbe jut, hogy jön a következő vizsga. Ha nem találod annak, akkor pedig kezdhetsz siránkozni. Írhatsz az oktatódnak, a vizsgáztatónak, szólhatsz a HÖKnek, a dékánnak, akárkinek. Néha ennek még eredménye is lehet, de a végén úgy is újra vizsgáznod kell. Szóval jobb, ha inkább elkezdesz rendesen tanulni és készülni a következő alkalomra. Szerintem jobban jársz.